Sziasztok!:))
Nagyon köszönöm a prológushoz érkezett kommenteket,remélem,az 1. fejezethez is fogok kapni*.* Én nem írok ki komment-határt,hogy csak x hozzászólás után hozok meg egy részt,mert...mert nem,és kész :DD az olyan,mintha rátok erőszakolnám,hogy muszáj kommentet írnotok. Mert nem muszáj,de én hihetetlenül örülök neki,úgyhogy,ha van rá időd és kedved,akár a chatbe,akár a fejezet alá,leírhatod a véleményedet. A következő fejezet pár nap múlva jön (L) Jó olvasást! :)) xx
-Itt
vagyunk,a Grafton utcában,egy kisboltban,mely a Nelso nevet viseli-kezdtem a
riportot,majd kinyitottam a zöld ajtót,és beléptem a kis helyiségbe.- Feltehetitek
a kérdést: Miért egy boltba látogatunk el? Nos,azért,drága nézőink,mert a cukor
ára hihetetlenül megnőtt;egyes helyeken akár 3 fontba is kerülhet egyetlenegy
kilogramm! Ez igazán felháborító,hiszen pár héttel ezelőtt fele ennyit sem
kellett fizetni ugyanennyi mennyiségért. Most a bolt pénztárosát,Mrs. Benettet
interjúvolom meg,hogy mit gondol erről a hihetetlen árnövekedésről.
-Közelíts
rá!-suttogta Cassie a kamerát tartó Abbie-nek.
-Mrs.
Benett,ön szerint mi okozza a cukor nagy mértékű drágulását? Köze lehet ehhez a
nemrégiben történt mezőgazdálkodó-lázadásának?-tettem fel kérdésemet az ősz
hajú,idős pénztáros néninek,aki már válaszra nyitotta volna ajkait,azonban
Cassie közbeszólt:
-Állj, állj,
ÁLLJ! Abbie, kapcsold ki a kamerát! Ez egy hihetetlenül uncsi téma! Bella,nem
tudom honnan vetted,hogy erről az iszonyúan érdekfeszítő témáról forgassunk,de
ezt a riportot a világon senki sem fogja megnézni!-sóhajtotta,majd lerogyott a
közelében lévő sámlira;így feleakkora sem volt,mint mi,akik álltunk.
-Szerintetek
mégis melyik angol tinit érdekli,hogy a cukor drágult? Ha? Ez egy rohadt
unalmas dolog,tudjátok. A retkes cukor senkit sem érdekel,fogjátok már föl!
Anyám vásárol be,ő veszi meg a cukrot,az ő dolga,hogy mennyit kell fizetni a
cukorért,engem meg hidegen tud hagyni az ára,enélkül is boldog életét élek.
Cöhh…
-Tudod,Cassie,arra
én is rájöttem,hogy nem ez lesz az év legjobb riportja. De ellentétben
veletek,nekem legalább volt ötletem!-szóltam idegesen.
-Tudod,Bella-kezdte
a szőke hajú lány magas hangon nyávogva. Engem próbált utánozni,miközben lassan
felállt a sámliról. -Nem mi tehetünk arról,hogy Londonban 2 hete nem történik
semmi!Egyáltalán,semmi! De holnapra meg kell csinálnunk a riportot! A
rajongóink számítanak ránk!-kiáltotta.
A boltos
néni hirtelen összerezzent; idegesen kapkodta a fejét közöttünk. Kezei
tördelése elárulta idegességét és zavartságát. Szerintem nem szerette volna
hallani a vitánkat, és ki szeretett volna minket küldeni, azonban nem tudott
mit kezdeni 2 ordító tinédzserrel.
-Akkor miről
forgassunk?-tette fel a kérdést Abbie. -Interjúvoljuk meg az egyik útszéli
csövest? Vagy azt a féllábú labradort,aki most érkezett az Állatkertbe?
-A csövessel
való interjú nem is rossz ötlet-viccelődtem,de ahogy ránéztem Cassie-re,tudtam,eddig
tartott a türelme. Ééés…robban!
-Na,ne,lányok!
Könyörgöm! Komolyan egy szerencsétlen koldust akartok a mindennapi életéről
faggatni? Akkor már inkább a cukor…meg különben is: eddig olyan sok érdekes
témáról készítettünk videót;ott van például a lány,aki eltűnt,de a mi
segítségünkkel sikerült megtalálni;vagy a bohóc,akiről kiderült,hogy egy
terrorista és segített a World Trade Center 2001. szeptember 11.-i
lerombolásának tervében; vagy a pékségben dolgozó néni,aki ebédszünetben
kirabolt egy bankot. És persze ne feledkezzünk meg a Robert Pattinsonnal,vagy a
Justin Bieberrel készített interjúinkról. Annyi érdekes téma után
nyomoztunk,megannyi érdekességet fedeztünk fel,és most meg holmi pitiáner
cukorról szeretnék filmezni? Vagy egy koldust meginterjúvolni? Ezt nem
hagyhatom! Oda lesz a hírnevünk!
Cassie
szónoklata után csöndben és mozdulatlanul álltunk a kisboltban,és emésztettük a
hallottakat. Igen,sok érdekes téma után kutattunk már. Az egész egy éve kezdődött.
Mi hárman mindig is a legjobb barátnők voltunk. Persze,néha civakodtunk,de
rendszerint hamar megoldottuk a köztünk levő problémákat. A
tűzrőlpattant,magabiztos Cassie,az óvatos,segítőkész Abbie,és jó magam,a
vakmerő,humoros Bella. Sok közös tulajdonságunk
van,de ami a legfontosabb: mindhárman iszonyúan kíváncsiak vagyunk. Mikor erre
rádöbbentünk, nem haboztunk; eldöntöttük,hogy alapítunk egy triót,afféle
nyomozó csapatot,akik a Londonban történő különös,nem mindennapi dolgok után
nyomoznak. Egy éve csináltuk az első ilyen videót, és azóta minden csütörtökön
feltöltünk egy érdekes témát feszegető riportot a honlapunkra. Bizony,
honlapunk is van,igen sok rajongóval,akik izgatottan várják az új videókat. El
is neveztük magunkat ABC triónak. Hogy miért ABC? A válasz nagyon egyszerű.
A,mint Abbie,B,mint Bella és C,mint Cassie. A keresztnevünk kezdőbetűi adják
nyomozócsapatunk nevét. A suliban nagy népszerűségnek örvendünk a triónknak
köszönhetően. Azonban sokat kell dolgoznunk. Egy riport elkészítése nem
egyszerű feladat: hétvégén kitaláljuk,miről szóljon a következő riport,aztán
már hétfőn neki kezdünk a nyomozásnak(ha épp nyomozni kell),és dolgozunk,keresgélünk,egészen
addig,amíg rá nem jövünk az igazságra,ami rendszerint szerdáig tart. Szerda
délután Abbie megvágja a videót,a felesleges részeket kidobja,aztán este együtt
nézzük meg a művünket,és csütörtök este feltesszük a weblapunkra. Ma azonban
már szerda volt,és a riporttal sehogy sem álltunk. A nagy csendben
csettintettem egyet,ugyanis egy remek ötlet pattant ki a fejemből.
-Megvan, lányok!
Tudom, mit csinálunk! Igaz,holnapra már kéne a riport,de biztos vagyok
benne,hogy addigra nem fogunk elkészülni. Így mi lenne,ha holnap este tartanánk
egy twitcamet,és megkérdeznénk a rajongóinktól,hogy ők miről látnának szívesen
videót?
Abbie megvakarta
a fejét,majd azt mondta:
-Oké,én
benne vagyok. Twitterre majd kiírjuk,hogy holnap este 7-kor twitcam,hogy minél
többen nézzenek minket.
-Rendben,ez
jó ötlet-mosolygott Cassie,és örültem,hogy tudtam valami használhatót mondani a
mai nap folyamán,először.
Elköszöntünk
Mrs. Bennettől(visszagondolva fura,hogy egy kisboltban egy idős hölgy füle
hallatára tartottunk gyűlést,hiszen rajtunk,hármunkon kívül senki más nem volt
eddig jelen egyetlen tanácskozásunkon sem,és ez így van jól),majd kiléptünk az
utcára.
-Hány óra
van?-kérdeztem.
-10.
Hűha!-felelte Cassie.
-Hogy eltelt
az idő!-csodálkozott Abbie is.
-Fázok-jelentettem
ki. Azt hittem,valakit érdekelni fog. Tévedtem.
-Nem érünk
rá fázni. Siessünk!-közelte Murray kisasszony,majd nagy léptekkel elindult az
utca túloldalára.
10 percig sétáltunk,néma csendben. Ugyan még
csak szeptember 12.-ét írtunk,de már mindhárman nagyon kimerültek voltunk. A
suli,mint valami energiavámpír,nagyon leszívott minket. A kevés alvás,a sok
délutáni program pedig csak rátett a zombivá válásunkhoz. Épp egy gyéren kivilágított
kisutcában ballagtunk,ahol a buckákkal teli járdán legfeljebb 2 ember fért el
egymás mellett. Abbie és Cassie ment egymás mellett,én pedig mögöttük haladtam,mosolyogva,mivel
egy régi,vicces sztori jutott az eszembe,ami vidámsággal töltött el. Azonban a mosoly hamar lehervadt az arcomról,és
félelemmé változott át,mikor hirtelen,a semmiből,fél méterre tőlem,leesett elém
valami,majd hangosat csattanva széttört a hepe-hupás járdán. Iszonyúan
megijedtem,a szívverésem ezerrel felgyorsult,a vérnyomásom az egekbe szökött,és
egy óriásit sikítva kis fáziskéséssel gyorsan arrébb ugrottam.
-Bells,jól
vagy?Mi történt?-siettek hátra a lányok. Arcukról aggodalom tükröződött. Az én
testemet pedig a félelem,mint valami sátáni erő,járta át,ami remegésre
késztetett.
-Nem…nem tudom-dadogtam,és
még mindig nem tudtam felfogni,mi is történt pontosan.-Egyszer csak…csak
leesett elém valami nagy,és kemény…én meg,én meg…-nyeltem,- nagyon-nagyon
megijedtem és…elugrottam-magyaráztam levegő után kapkodva,miközben a sírás
kerülgetett;hallottam,ahogy a vér az ereimben lüktet,hallottam szívem
felgyorsult dobogását. A halál közeli élmény miatt teljes sokban
voltam,összekuporodva guggoltam a szürke járdán,mint egy ártatlan,védtelen
kisgyerek.
-Ki az a
seggfej barom,aki este téglákat dobál le a tetőről?-kérdezte nem túl finoman
Cassie,miután közelebb lépett ijedtségünk
forrásához,amiről megállapította,hogy egy tégla.
-Cass,nyugi,nyugi!-próbálta
csitítgatni Abb az ideges lányt,miközben a hátamat simogatta,és olykor-olykor a tető felé
sandított,ahonnan a támadó ledobhatta a téglát.
-Inkább
örüljünk annak,hogy nem talált el senkit ez a tégla,különben valaki közülünk
már nem élne…
-Örüljünk,Abb?Örüljünk?Hát
csak gratulálni tudok neked! Örüljünk? Örülsz,hogy majdnem meghaltunk?Ha? Neked
mégis mennyi az agyi szinted? Tudod,ha ez eltalált volna valakit…
-…de nem
talált el senkit,úgyhogy nincs nagy baj-nyögtem fel,és Cassie-ra néztem,aki
forrongott a dühtől. Kimásztam Abbie óvó karjai közül,és közelebb mentem a
téglához. Féltem,hogy ha hozzáérek,az őrült támadó ledob még egy téglát,vagy
hogy a vörös építőanyagon egy gomb van,amihez ha hozzáérek,mind
felrobbanunk,így inkább a cipőmmel-egy hirtelen mozdulattal-felfordítottam a
majdnem halálos fegyvert. A téglához egy fehér papír volt celluxszal rögzítve, amin
3 vércsepp és 1 sor írás díszelgett:
„Ha megkerestek, meghaltok.”
-Te jó ég!-nyeltem nagyot,mire 2 barátnőm mellém lépett,és elolvasták
a hanyag kézírást.
-Mi…mi ez?Ki szórakozik velünk?-kérdezte Cassie,és azt
hiszem,életemben először hallottam a hangjában bizonytalanságot. A mindig
magabiztos,talpraesett Cass bizonytalan volt,és félt. Ha ő félt,akkor
képzelhetitek,hogy én mennyire be voltam tojva.
-És nézzétek…3 vércsepp. 3. Pont 3. Valaki,aki nagyon nem bír
minket,tud rólunk. Tud a nyomozó csapatunkról. Tud az ABC trióról…-suttogtam idegesen,és
a sírás kerülgetett,az elmúlt 5 percben már másodjára.
-Ne suttogj már!-szólt rám idegesen Abbie. Hátrafordultam,és
körülnéztem a szűk,gyéren megvilágított utcában. Valaki tudta,hogy ma délután
elmegyünk a kisboltba. És azt is tudta,hogy erre fogunk hazamenni. Nyilván nem
az egyik főutcán akarta ránk,vagy elénk dobni a téglát,hiszen az egy forgalmas
hely,és minél kevesebb ember tanúja a támadásnak,annál jobb. Ráadásul így,hogy
egy lélek sem járt a sötét utcán(csak egy zacskót fújdogált a szél jobbra,aztán
balra, jobbra,majd megint balra…),még ijesztőbb volt az egész. Kísérteties
sötétség,a több méteres fák vészjósló árnyéka,már-már hátborzongató csönd,3
lány,3 vércsepp,egy tégla,egy halálos fenyegetés…brrr. A hideg rázott ki. Ez a
rejtélyes üzenet…”ha megkerestek,meghaltok.”
-Szerintem arról van szó,hogy valaki nem akarja,hogy megkeressük,és
róla forgassunk…-tanakodott Cassie.
-Én…én nem értem,hogy ezt hogy gondolták…honnan tudhatnánk,hogy kiről
van szó?-kérdeztem döbbenten. És egyáltalán: most a trióra gondoltak? Vagy
alapból,simán hármunkra? Vagy csak kettőnkre. Mondjuk,akkor nem 3 vércsepp
lenne.
-Megölni biztos nem akartak minket,hiszen akkor nem kaptuk volna meg
az üzenetet…-gondolkoztam hangosan.
-Khmm…legalábbis még nem
akartak kinyírni minket. De ha megkeressük azt a bizonyos illetőt…bár még az is
elképzelhető,hogy több emberről van szó…-Cassie egyik lábáról a másikra
állt,miközben állát vakargatta. Szinte hallottam,ahogy az agytekervényei
kattognak az őrült gondolkozásban.
-Szerintem tuti kamu az a 3 vércsepp. Csak festék. Vagy ketchup- reménykedtem.
-Lányok,szerintem erről ráérünk majd holnap,a suliban vagy egymásnál
beszélni. Akkor,amikor világos van. Most az a legfontosabb,hogy lelépjünk
innen,erről a hülye helyről-javasolta Abbie,és mindketten bólogatva
egyetértettünk.
-Hé,de mi legyen a téglával?-kérdezte a szőke Cassie.
-Én hozzá nem nyúlok-ráztam meg a fejem,és ebben Abbs is egyetértett.
-Szerintem hagyjuk itt. Nem vesztünk vele túl sokat,ha nem visszük
magunkkal-majd egymásba karolva,gyors tempóban elindultunk,és elhagytuk a
helyszínt. Útközben nem beszélgettünk: szerintem mindhárman azon agyaltunk,hogy
ki volt,és miért. Abban biztos voltam,hogy olyan személy dobta le a téglát,aki
nagyon jól tud célozni. Nem akart minket megölni,legalábbis egyelőre még nem;csak
megfenyegetni,figyelmeztetni szeretett volna minket. Egy elég durva módszerrel.
10 perc gyaloglás után elértük az utcánkat. Eddig is nagyon
szerettem,de most különösképp örültem annak,hogy egy utcában lakunk: Abbie a szomszédom,
Cassie pedig Abbie-ékkel szemben lakik,így egyrészt könnyen át tudunk egymáshoz
ugrani,másrészt pedig ha sötétben megyünk haza,nem kell egyedül csatangolnunk
London utcáin.
Miután köszöntem anyunak és apunak,akik a tv előtt ültek,felmentem a
lépcsőn a szobámba,majd bedőltem az ágyamba,és-habár még csak fél 11 volt-
azonnal elaludtam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése